Kis költségek, nagy élvezet

Milyen jó, amikor az ember nem csinál rongyot a szájából. Mi felhívtuk a figyelmet, hogy igenis tessék csak túra beszámolókat küldeni, és tessék, kérem, itt az első. A ZZR klub megalakult, az első csapatépítő motorozás sommáját olvashatjátok.

Szöveg: ZZR-Klub

Szép dolog a márkahűség. Mások szerint meg simán ’szemellenzős’ gondolkodásmód, de rájuk meg nem hallgatunk ugye. ZZR Owner Club – megalakultunk, elindultunk: mégpedig rögtön északnak.

1.nap. Dunaújváros – Budapest – Hatvan – Salgótarján – Rimaszombat – Murány – Poprad – Csorba-tó – Lomnic – Zakopane - Zdiar. 480 km

Az augusztusi Verdanapokon végleg eldőlt: ez a kis társaság az adott típus szeretetén felül is kapcsolódik egymáshoz - érdemes elgondolkodni nagyobb szabású, és közös terveken a klubbon belül.
Mindössze két hete volt a tucatnyi embernek, hogy az első közös túrára idővel/pénzzel/motorral felkészüljön. Ennek ellenére a társaság fele – hat motor - sorakozott az M3-ason szombat hajnalban, dacolva a csípős hideg idővel. Kíséretünket a ’két hitetlen’ Attila és Gábor adta (GSXF750 és Triumph ST955), így összesen nyolc motorral, 11 fővel vágtunk neki a két napnak.

A határtól verőfényes napsütésben haladunk északnak Losonc – Rimaszombat – Murány útvonalon. Odafelé csak a Telgartnál, és a Popradra vezető szerpentin csúcsán állunk meg, így már egy óra után a szálláson vagyunk.
Elfoglaljuk a négy szobát, és visszamotorozunk Kotlinába ebédelni.
A hatalmas adag Goral tálakból degeszre jóllakunk, sőt még össze is gyűjtünk egy maréknyit az étterem kertjében talált pár hetes, korom-fekete kismacskának. Bevásárolunk az esti beszélgetéshez a falu kisboltjában, és gyorsan elindulunk Lengyelország felé.

Egy óra szerpentinezés után kezd igazán hideg lenni, és sötétedik is, így visszaindulunk. A Magura Hotel parkolójában még pihenünk egyet – épp lakodalmat tartanak bent.
Alig 18 éves fruskák szaladnak ki, ruházatuk pár négyzetcentit takar csak – miközben mi vacogunk a téli béléssel feljavított motoros gúnyánkban… Elkészülnek a közös fényképek, aztán a nyelvi nehézségek (kizárólag lengyelül beszéltek a hölgyek) meggátolják, hogy további dialógus alakuljon ki.
Este a szálláson mélyenszántó vita alakul ki, a súlypont-áthelyezés vs. ellenkormányzás technikájával kapcsolatban: talán az elfogyasztott (nem kevés) alkohol is közrejátszik, de a tárgyi bizonyítás kifejezetten humoros: a faragott szék a motor, a rajta ülő Gábor a pilóta, a vele szemben álló, kezeit kifeszítő alany pedig a motor kormánya.
Colin Edwards sehol sincs; viszont olyan mély dőlésszögeket láthatunk, hogy le a kalappal…
Most először kóstoljuk az ún. Tátrai teát, mely határozott vonallal osztja ketté a társaságot. Egyfelől az ’életemben nem ittam ilyen finomat’ másrészről a „hűbameg ez ipari méreg’ kifejezést használókra. Éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk.

2.nap. Zdiar – Csorba tó – Ruzomberok – Árva vára – Donovaly – Teplice – Zólyom – Sahy – Budapest – Dunaújváros. 500 km

Hajnal van, alig világosodik, de már elindulunk – gyalogosan – az első turista ösvényen, fel a hegyre. Kezdetben csak két lelkes természetfotós vág neki a kalandnak, de végül kilencfős társasággá duzzad csapatunk: majd’ két órás túrát teszünk, miközben a hegy kibújik a hajnali ködpárából, és csodás napsütésben tárja elénk valóját.

Tíz óra is elmúlik, mire megreggeliztünk, és kifizetjük a továbbra is nevetséges díjazású szobát (1600.- Ft). Maráék mindenképp be akarnak vásárolni hűtő-mágnesekből, és ’valami faragott’ -ból így Lomnicra megyünk.
A roppant kedves, és semmilyen idegen nyelvet nem beszélő parkoló őr nem tolerálja a lányok mosolyát: az 5 perces behajtásért is az egész napi, ezer forintos díjat szeretné elkérni.
Vásárlás így elhalasztva, irány a Csorba tó. Tudtam, ott ’csak’ négy behajtani tilos táblán kell átmennünk, és akkor a felső parkolóban, az árusok mellett tudunk megállni.
Közben István motorján megnézem a hőmérőt: 16 fok. Remek. De akkor miért vacogok ?!
Jaaaa, hogy beesett a henger mögé az érzékelő! És ha kivesszük? Nos, 4.1 fok, 1300 méteres magasságban. Eldöntöm, hogy én is beköltözöm a hengerek mögé a hazaútra abba a 16 fokba…

A kijelző számait látva feladják a harcot a többiek, én pedig kiosztom nekik a dobozban tartalékként lapuló három pár téli kesztyűt, és indulunk.
Még megnézzük az épülő autópályát – érdekes módon ott VALÓDI hegyek alá fúrnak alagutat – igaz nem is omlik be, mint a nagy Alföld közepén futó M6-os fura hernyói...
Az autóúton meglepve tapasztalom, hogy a kis 250-es ZZR is tartja a 140-es utazónkat, fittyet hányva a sok csomagra és nem éppen apró termetű pilótájára. Régi előítéletem omlik porba, a kis kéthengeres tudása láttán.
Ruzomberoknál egy tábla sokad-rendű, földút szerű csapásra akar minket terelni, a Dolny Kubinba vezető főút le van zárva a tanúsága szerint. Én azért bepróbálom az eredeti irányt, és sikerrel járok: a bontás alatt lévő hídon épp elfér még egy apróbb autó, így motorokkal is könnyen átjutunk.
Igazi élményt nyerünk vele: az amúgy is imádott Ruzomberok – Árva vára útvonalon összesen 8-10 autóval találkozunk csak. Sokadszorra is elbűvöl ez a hatvan kilométer: nem tudom megmagyarázni sem, hogy mivel. Egyszerűen JÓ RAJTA MOTOROZNI, minden extra nélkül. És az út végén a gyönyörű vár, már csak ráadás.

Donovaly eddig kimaradt a célpontok közül – valahogy mindig siettünk valahová, és csak átszáguldottunk az apró falun. Most a Goral Koliba csábítóan hívogat minket, mindenki vágyik egy forró tál ételre a nagy hidegben.
És érdemes volt megállnunk: a Bryndza leves és a hagyma leves cipóban olyan finom, amit még életemben nem ettem. Egyszerűen nem tudunk betelni vele – ahogy az átlagon felüli kedves kiszolgálással sem.
Már négy óra elmúlt, és még 300 van vissza hazáig: ezért tempót váltunk, és nagy rössel elindulunk lefelé a hegyről. Aztán egy ismerős táblánál nagy fék: akármennyire is sietünk, a Teplicei szerpentint nem tudjuk kihagyni.
Harminc kilométer, az aszfalt tükörsima, ring minőségű, és egyáltalán nincs rajta sem egy méter egyenes, sem autóforgalom. Nehezen telnek be vele a többiek, fel-le, egyre jobb tempóban. A völgyben még összefutunk két, Horneten guruló Magyar sráccal, és így, tizenhárman vágunk neki a maradék 280 kilométernek.
Talán a 13-as szám okozza a vesztünket: az egyik 400-as ZZR akksija megadja magát, így társunk erősen zárt láncban, világítás nélkül, egy zseblámpával ’megerősítve’ teszi meg a sötétben a maradék távot.
A határig együtt haladunk, innen Pestig kilencen, majd onnan ki-merre-lát tovább: lakhelye szerint.
Én fél tízkor sakkozom be a motort a garázsba, a fáradtság (lustaság?) miatt kivételesen rajtahagyom a dobozokat – csak a fényképezőt viszem fel a lakásba.

Két nap, 1003 km, hat gyönyörű ZZR, tizenegy boldog ember – ennyi a rövid mérleg.
29 ezer elköltött forint (két főre) 51 liter eltankolt benzin, és egy jó csapattá kovácsolódott társaság.

ZZR Owner Club. Jelentem, megalakultunk.

( Aki csatlakozni szeretne, a www.zzrmania.extra.hu oldalon megtalál minket!)