Kawasaki W800: a régi stílus dicsérete
2011-es visszatérésével a W-modell, amelyet nekünk tesztelni egyelőre nem sok esély kínálkozik, új színt hoz a a piacra: éljen a neoklasszicizmus. Ebben a zsánerben egyedüli japánként képviselteti magát a Kawa az európai kereskedelmi közegben, ami egyben nagy bátorságra is vall: nyilvánvalóan csak alapos előkészítés után dobta be W800-asát a Kawasaki a nosztalgiaműfaj mélyvizébe, ahol a Triumph, a Ducati és a Moto Guzzi remekei a referenciapontok.
A W800 még ebben az úgynevezett nosztalgiaműfajban is a legretrósabb életérzésre vágyók szívét célozza meg: azokat, akik az egyszerűséget, a könnyed, élvezhető motorozást keresik és nem kérnek az agyonelektronizált korszellemből. Egy gusztusos, karakteres cirkáló nyugodt menésekhez. És persze csajozáshoz, hiszen mivel ebben a műfajban visszaegyszerűsödnek a dolgok, a motoros kerül a figyelem középpontjába. A motor gyári reklámfilmjén szereplő úriember egy tipikus nyertes, aki dolgos napja után laza gurulással jut el vidéki barátnőjéhez, hogy együtt villantsanak aztán a nagyvárosi éjszakában.
A komplett W800 menetkészen, de üzemanyag nélkül 216 kilót nyom. Száguldozást keressenek máshol az arra vágyók, ezzel itt nem elfordulni és elgyorsulni kell, hanem elegánsan megérkezni, komótosan letámasztani, majd kikérni a presszót vízzel.
Nincs rajta szinte semmi, ami akár egy jó alapos ránézés alkalmával szemet szúrna, mint nem autentikus, vagy legalábbis nem minimum negyven évesnek tűnő alkatrész, vagy technikai megoldás. Csak az első tárcsafék árulkodik a W800 idősíkbeli hovatartozásáról, na meg a befecskendező rendszer pillangószelepeinek (merthogy kettő van neki hengerenként) pozíció-szenzorjai, utóbbiak szerencsére kis krómozott lemezzel takartattak el. Ja, meg a műszerfalon a digitális kilométer számláló. De ezzel ki is fújt.
A W800-as időgép elsődleges feladata az lenne, hogy a Kawasaki történelmét megalapozó első sikermodellre emlékeztessen, az 1965-ös W1-re, saját idejének legnagyobb hengerűrtartalmú japán motorkerékpárjára. Ez sikerül is neki, hiszen tankja, krómozott sárvédői, de főleg ülésének formája szinte tökéletes kópiája a 46 évvel ezelőttinek.
Törekedtek rá, hogy a W800-on minden, amit megkocogtatna az ember, lehetőleg fémből készüljön, hiszen egy retrómotoron nincs is lehangolóbb annál, ha a szépen, igényesen hajlított és formázott lemezfelületekről az derül ki, hogy igazából olcsó fröccsöntések csupán. Sőt, ami krómnak tűnik, az nagy valószínűséggel króm is, de minimum polírozott felület, lásd blokkdeklik, a többi pedig feketére eloxált alumínium. A műanyagot tényleg úgy kell keresni rajta. Végre.
A W800-at eddig tesztelők benyomásait igyekszünk itt összeszedni, nincsenek sokan, s bár számuk még nőhet, [mi] kis eséllyel leszünk közöttük sajnos.
A blokk ugyanaz, mint a kistestvér W650-esé, de 773 köbcentis lökettérfogatra növelve. Az etetésért egy teljesen új befecskendezési rendszer felel, nyomában harmonikus erőleadás jár. A 2x4 szelep Bevel (SOHC) vezérlése a régi Darmah Ducati ACT 1-ére hasonlít. A forgatónyomaték maximuma már 2.500 (!) percenkénti fordulaton rendelkezésre áll, ez mintegy 60 Nm-t tesz ki, amitől az ember érzése a mindent átitató nyugalom mellett az, hogy a motor minden pillanatban ugrásra kész. És éppen emiatt viselkedik kezes bárányként a városban, ahol 1.500-as fordulat alatt sem rángat a motor. 5.000-től fölfelé viszont nagy dolgok már nem történnek, fokozatot kell váltani további gyorsítási szándék esetén (a váltó egyébként ötsebességes, dicsérik, de városi használatnál korzócipő viselését nem javasolják). A teljesítmény 48 LE-s csúcsát 6.500 percenkénti fordulaton éri el a W800, a tiltás 7.000-nél következik be.
Klikk a képekre, galéria nyílik!
A vibrációk észrevehetőek, de csak egy bizonyos pont fölött zavaróak némileg - és igazából részét is képezik a retró-hangulatnak. Kiválóak a felfüggesztések, elől-hátul erő és biztonság érezhető. A fékezés is eléggé hatékony, noha egyértelműen nem dimenzionálta túl a fékrendszert a Kawasaki: a hátsó dob és az elülső szimpla tárcsa soknak semmiképpen nem mondható, az első fékerőt konkrétan kritika is érte tesztelői oldalról. A kétszínű tank 14 literes csupán, de úgysem a minél hosszabb túraetapokra lett kitalálva a Kawa, viszont a tank fényezése és lakkozása gyönyörű, és úgyis ez számít igazán nála. A súlyelosztás jó, a váz formája stabilitást ad a motornak, manőverezhetősége kiváló. "Az igazán kényelmes nyeregben azonnal rádtörnek a '60-as évek" - írja az egyik francia alkalmi pilóta, és hinnünk kell neki.
Utassal is megállja a helyét, teljesen alkalmas páros kiruccanásokra - ezt a reklámfilmben is aláhúzta a Kawa. 110 km/órás sebesség fölött a menetszél viszont már nem esik túl jól. Összességében egy kényelmes (nyereg, felfüggesztések) és remekül kezelhető sorkettes blokkal szerelt, igényesen összerakott, snájdig klasszikmotort hozott tető alá a Kawasaki, negatívumként talán csak a fékkel kapcsolatos kifogás illetve a kéthengeres "tompa" hangja merült föl. Meg esetleg az ára (2.399.000 Ft), de mint amolyan szívet célzó motor, szinte biztosan gazdára fog lelni mind a hétszázötven első szériás példány.
