Teszt, Triumph Tiger: Kedves ismerős

Szöveg: doki

Csak a mihez tartás végett, szerintem még nem ültem ennél jobb túraendurón. A slusszkulcsot az ez-a-motor-mindent-tud varázsigével csapták a tenyerembe, röhögtem magamban, de nem hazudtak. A Tiger valóban mindenre képes, amire ebben a kategóriában képesnek kell lenni. Hosszú rugóutak, nyomatékos erős blokk, vad kinézet és társai, de valahogy mégsem az enyém. Pedig igyekeztem, áttekertem vele Budát és Pestet (kétszer), Szentendrét és Lajosforrást (kétszer), felbrummogtam vele Esztergomba, majd visszasprinteltem székes fővárosunkba – de nem. Viszont a motorról legalább egy kedves ismerős ugrik be. A kisöcsém terhes házimacskáját is Tigrisnek hívják, vadsága a Triumphéval azonos – de utóbbi legalább nem szürke.

Lehet a túraendurókat szeretni meg nem szeretni, lehet engem is szeretni meg nem szeretni, amiért nem szeretem a túraendurókat, de ez van. Valahogy sohasem értettem meg a kategória lényegét. Most terepre vagy közútra? Utóbbira inkább túramotorral, előbbire pedig egy kisköbcentis méregzsákkal, aminek lelkiismeretfurdalás mentesen taposom ki a lelkét. Nem szívesen vinném be az erdőbe a Tigert, túl elegáns oda. Mintha a harmincas éveiben járó Cindy Crawfordot hívnám biliárdozni első randi gyanánt – vicc. Viszont a bütykös gumik elhagyása sem győzött meg arról, hogy ez a motor az aszfalt ördöge lehet; oda meg egyszerűen túl puha. Némi vacillálás után úgy döntöttem, nem viszem harcba nem létező krossz képességeimet a Tiger ellenében, úgyhogy amolyan snasszos, hétköznapi csomagolásban adtam elő a triumfolást: elkanyarogtam Esztergomig, hogy a Mária Valéria hídnál felülbírálhassam a kategóriáról alkotott véleményemet.

Néha örömet okozhat, ha az ember olyan ordas mód tájékozatlan, mint én. Valahogy azt hittem, hogy még a régi Tiger ostoba gombszemeivel kell majd barátkoznom az üléspróbánál, úgyhogy ilyen szempontból jól indult a délután. Odavezetnek a kék enduróhoz, én meg lepetézem. Ez egy merőben más design, mint amire a gyomromat edzettem. Merész, ám mindazonáltal elegáns és visszafogott. Nem túl hivalkodó, de megakasztja a tekintetet. 2007-ben csinálták ilyenre, hamar behozom 1,5 év lemaradásomat. Fellélegzem. Már pont elmormolom a miatyánk felét, amikor félbeszakítanak a szokásos slusszkulcsátadós netördösszés procedúrával, úgyhogy gyorsan elindulok. Magas, persze hogy magas a Tiger. Megkívánja tőle a kategória, az ellenfelek is gólyalábakon állnak, jóllehet életükben egyszer sem látnak terepet. Száznyolcvanpár centimből csupán lábujjhegyeim piszkálják a flasztert, nem is szöszögök tovább, gáz – legalább ne premier plánba nézzék, ahogy egyhelyben elesek. Lendületbe érve újból elhelyezkedem a kényelmes nyeregben, egyenes felsőtesttel vágom a pesti szmogot. Teljesen alkalomszerűen választanak sávot az autósok a Váci úton – mint mindig -, de aránylag gyorsan hazacikázom a Triumphal. Gyors ruhacsere után ismét nekilendülünk. Irány Esztergom!

A városba befelé már szaftosabb a helyzet, az Üllői úton egymást érik a kocsik, a sorok közti rés ezúttal csak a kerékpárosoknak kedvez. Egy ekkora motor itt nem fér el. Mondjuk jól jön, hogy a Tiger visszapillantója és kormányvége épp az autós tükrök felett suhanhat el, így nyerek pár centit, de a jó széles kormány megnehezíti az igazi gátlástalan bujkálást – így viszont mindenki úriembernek néz, aki nem csapódik pofátlanul egyik lukból a másikba. Ebben a gentleman stílusban pontosan háromszázhúsz másodpercet bírok ki. Perzsel a májusi napfény, a beton okádja felém a hőt, az autók kipufogójából ömlik rám a nyolcvanfokos matéria; utóbbiból mélyre szippantok egy adagot, a hűtővíz még éppen nem, de az agyam már forr. Félmérgesen rúgok egy egyest, meglátok egy kis üresedést és megelőzöm az egész sort – ez így kibírhatatlan. A rakparton javul a helyzet, közepes tempóval gurulunk a Tigerrel, a Duna közvetítette hűs lassan kezdi elillantani a hátamon guruló izzadtságcseppeket.

Ahogy a Triumph-életérzés méterről-méterre söpri ki belőlem az ideget, végre felfigyelek fáradozó balkezemre. Bizony nem könnyű kezelni a kuplungot, a csúcsforgalomban folytatott ügyetlen fék-gáz-fék-gáz ritmusváltások, mint expanderek edzik meg izmaim. A jobb alkarom viszont satnyad: a fémfékcsövekkel szerelt első fékek igen harapósak, akár egy ujjam behúzásával is fejre állíthatnám az egész miskulanciát. Szentendrénél végre kimozdulhatok a kocsisorokból, irány a kanyargós erdő. Kezdek összecsiszolódni a motorral, nem csak én, de Ő is kezdi otthonosan érezni magát a végeláthatatlan ívekben. Rég jártam erre, nem gondoltam, hogy bármilyen útfelújítás lehetett azóta – és milyen jól gondolom. A Tiger csal, hazudik. Kilométereken keresztül azt hiteti velem, hogy jó az útminőség – pedig nem. Eltűnnek a buckák és a kátyúk, a hepehupákat vasaló módjára simítjuk ki a kigyorsításokon. Egyedül a gyorsabb, lapra döntősebb részeken kezd öreges hintázásba, de teljesen kontrollálható a helyzet. Bukóm belsejébe kezdi magát berágni a tavaszi erdő aromája, én meg kezdem megkedvelni a motort. A hosszabb egyenesekben vadul tekerem a gázt a kanyarkijáratoknál, majd kuplung nélkül pöckölöm be a következő fokozatokat. A Triumph csak úgy falja a gangokat, az 1050 köbcenti szinte repíti a méretes jószágot. Ritkán szokott ilyen jól esni bő egy liter.

Kiérek a 11-es főútra, szemezgetek a blokkal, vajon mire megyünk egymással. Három henger építi alánk a lóerőket, különös érzést nyújt járása. Úgy igazából semmihez sem hasonlíthatom. Egyértelműen idegen a sornégytől, tán magasabb fokú a rokonság egy kéthengeressel, szinte vékettes módjára pulzál az erőforrás. Bőséges nyomaték hoz lendületbe az alsóbb fordulatokon, de felül sem fogy ki a szusszból. A váltó fokozása viszont igencsak sűrű. Megtekerem a markolatot, fenekem gyűri hátra a nyereg a felszínét, bicepszem belefeszül a kapaszkodásba, már épp adnám át magam a végtelen gyorsulás érzésének, és durr. Tiltás. Megkínálom egy magasabb fokozattal, de pár pillanat múlva megint váltok. Talán kényelmesebbnek találnék öt fokozatot, a nyomaték úgyis elbírna a hosszabb áttétekkel. A kilométeróra csendesen húzódik meg a fordulatszámmérő tövében, ám a 223-as érték épp elég ok arra, hogy elvegyem a tüzet. Nem szoktam hozzá, hogy egy ilyen magasépítésű motor még ilyen sebességtartományban is stabil legyen. Mégiscsak aszfaltra született?

Megérkezem Esztergomba. A Párkányra vezető híd tövében letámasztom a Tigert, bár úgy istenigazából semmi nem ingerel megállásra. Valószínűleg a világból ki lehetne vele kerekezni, annyira komfortos vele túrázni. Formáin sokáig el lehet időzni, minden kis részlet kidolgozott. Kiállása határozott, tekintélyt parancsoló. Nagyon nem akarták beburkolni, a blokk oldalába tekert krómszínű csavarok épp eleget díszítenek. A fejidomban van némi Daytona-beütés, családban marad. Az égbe néző trombita jól demonstrálja a blokkban rejlő potenciált, ráadásul ritkán hallani ilyen öblös hangzású gyári kipufogót. Eső fordulat mellett lelket melengető a hörgős durrogás, ami hátulról jön a csőből. A részletekben is bátran el lehet veszni. Minden mütyür aprólékosan kidolgozott, sehol ormótlan olcsóság, igényes alkatrészekből áll össze enduróvá a Triumph. A műszerfalon csak a fordulatszámmérő analóg, a digitális kijelzőn viszont egyszerre kevés adat jeleníthető meg. Viszont van átlagfogyasztás mérő, és ki is számítja, hogy mekkora hatótávolság maradt még hátra – utóbbi pontosságát azért ne vegyünk készpénznek. Summa summárum, jó kis motor ez. Sőt, mondhatjuk, a kategóriájában tökéletes. Egy helyes srác, aki mindennap a konditerembe jár, a könyvtárban talál lelki nyugalomra, segít levinni a házmesternének a szemetet, és még az anyóssal is kedélyesen elcseveg. Két dolog hiányzik belőle: a sárm és a csibészség. Legalábbis nekem. Persze bárki másnak Ő lehet álmai hercege, úgyhogy hajrá. Elnézést a képhiányért, de a délutáni tesztútba fotózás már nem fért.