Amerika verhetetlen motokrosszban!
Szöveg: Nagy Norbert - Kép: Sleider Viktor
Már hagyomány, hogy a motokorssz szezon a sportág legpatinánsabb eseményével, a csapat-világbajnoksággal vagy ismertebb nevén a Nemzetek Krosszával zárul. Minden évben húsz nemzet három-három motorosa mérkőzik meg a Peter Chamberlain trófeáért. A győztes a világ urának mondhatja magát egy teljes évig. Az elmúlt hat évben ez a nemzet az Amerikai Egyesült Államok volt, ők most vasárnap előtt huszonegy alkalommal hódították el a rangos kupát. A Dungey-Villopoto-Baggett hármastól papíron torony magas győzelmet vártak, de a végére azért egy kis szerencse is kellett ahhoz a huszonkettedik sikerhez.
Az újkori motokrosszban - amit számoljunk mondjuk a ’80-as évektől - egyértelműen az amerikaiak hátát nézték a többiek. Amióta showbizniszt csináltak az egyik leglátványosabb technikai sportból, tucatszámra termelték ki a világsztárokat. Rick Johnson, David Bailey, Jeremy McGrath, Ricky Carmichael vagy mondjuk James Stewart nem csak nagyon jó üzlet volt a motorgyártóknak és felszerelésgyártóknak, hanem egyúttal nagyszerű versenyzők is, akik újra és újra bebizonyították, hogy senki nem műveli náluk magasabb szinten a terepmotorozást.
A Nemzetek Krossza régi verseny, pontosan tíz évvel az első egyéni világbajnokság kiírása előtt, 1947-ben rendezték meg az elsőt és azóta minden évben összegyűlnek a sportág legjobbjai, hogy megmérkőzzenek a Chamberlain trófeáért. Kezdetben az európaiak, úgy mint Svédország, Nagy-Britannia és Belgium uralta a pályát, majd mikor az Egyesült Államok 1981-ben a pástra lépett 13 évig senki nem tudta őket letaszítani a dobogó legfelső fokáról. Az 1994-es viadal örökre emlékezetes marad az USA és Nagy-Britannia számára, a szigetországi válogatottól várták ugyanis a legkevésbé, hogy megszakítja a szuperhatalom menetelését.
Cairoli és az olaszok esélyei ezzel a bukással szálltak el
Ezután szűkös esztendők jöttek a jenkikre, hiszen 1996 és 2000 kivételével minden évben belefutottak egy jobbhorogba, már amikor hajlandóak voltak elutazni, mert 2001-ben, 2002-ben és 2004-ben nem küldtek csapatot a Nemzetek Krosszára. 2005-től aztán a legújabb amcsi generáció könyörtelenül átvette az uralmat: kronológiai sorrendben Ricky Carmichael, James Stewart, Ryan Villopoto kétszer és Ryan Dungey szintén kétszer vezette győzelemre a csillagos-sávos válogatottat. Hol lehengerlően, mint mondjuk 2005-ben Franciaországban, vagy 2007-ben hazai földön, hol pedig szerencsésen, mint 2008-ban a Donington Parkban, vagy 2009-ben Olaszországban. A lényeg, hogy 2005 óta senki nem tudta legyőzni őket.
Folytatódik-e a nagy széria a 65. Nemzetek Krosszán? Ez volt a legnagyobb kérdés az idei viadal előtt. Nem bízták a véletlenre a csapatválasztást, hiszen a három legjobb amerikait nevezte a szövetség. Ryan Villopoto és Ryan Dungey egész évben hatalmas csatát vívtak az amerikai motokrossz bajnokságban, végül ebben a sorrendben fejezték be az egész szezonon átívelő heroikus küzdelmet. Mindketten veteránnak számítanak már a sportágban. Villopoto 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban is a győztes csapat tagja volt, Dungey pedig a legutóbbi két viadal hősének számít. Őket egészítette ki az újonc Blake Baggett, aki elképesztő sebességével hívta fel a csapatvezetés figyelmét ebben a szezonban. Hogy hol maradt James Stewart? A legismertebb amerikai krosszozó idén csak szuperkrosszozott, ráadásul ott csúnyán leégett, ez pedig kevés a válogatottsághoz.
Pourcel balszerencsés volt, akár az egész szezonban
A szakírók a nevezési listát böngészve a franciákat nevezték meg, mint legnagyobb rivális, hiszen egyrészt ők a hazai csapat, másrészt ők is a legerősebb hármasukkal indultak. Gautier Paulin és Marvin Musquin személye nem volt kérdéses. Előbbi remekül ment a világbajnokságon, két évvel ezelőtt a Nemzetek Krossza meglepetése volt, utóbbi pedig egy kétszeres világbajnok krosszozó. A csapat harmadik embere egy balszerencsés sérülésnek köszönhetően végül Christophe Pourcel lett. Ő az idei MX1-es világbajnokság ezüstérmesét, Steven Frossard-t helyettesítette. A gallok háza táján tehát abszolút megalapozott volt a hurráoptimizmus.
Ennek a versenynek a lebonyolítása egészen speciális, lényegesen különbözik egy hagyományos motokrossz versenyétől. A három versenyző három külön kategóriát képvisel. Az MX1-ben az adott ország legjobbja, a csapatkapitány indul 450-es motorral, MX2-be a legjobb 250-es versenyzőt indítják, az Open kategóriában pedig a kiegészítő embereket nevezik, szintén 450-es motorral. A három kategória három futamban, amolyan körmérkőzés jelleggel dönti el a végső győzelem sorsát. Mindenki megmérkőzik mindenkivel. Három futam, három kategória, hat helyezés, de csak a legjobb ötöt veszik figyelembe. A helyezések egyúttal pontok is, így a legkevesebb pontot szerző nemzet lesz a győztes.
Alig lehetett megmozdulni a pályán és a boxutcában
Az idei diadalnak a franciaországi St. Jean D’Angely adott otthont. Ez meghatározó volt az esélylatolgatásokat illetően, hiszen ez egy tipikus európai stílusú krosszpálya, lassú visszafordítókkal, és nagy leugrókkal. Az amerikai versenyzők rendszerint nem ilyen vonalvezetésen szocializálódnak, így elvileg ők hátrányból indultak a hétvége folyamán, már csak azért is, mert a világbajnokság mezőnye májusban ezen a pályán futotta a Francia Nagydíjat, vagyis a vébén induló krosszosok már ismerték, mint a tenyerüket. Ez lesősorban a hazaiak malmára hajtotta a vizet, no meg az olyan versenyzőkére, mint a német MX2-es világbajnok Ken Roczen.
Az edzéseken után aztán ámult a világ: a Team USA mindhárom minősítő versenyét magabiztosan nyerte, ezzel a lehető legalacsonyabb pontszámmal vitték el a pole pozíciót Olaszország előtt, mely csapatot az idén ötszörös világbajnokká koronázott Antonio Cairoli vitt a hátán. A franciák kis csalódást keltve a harmadik helyről várták a mindent eldöntő futamokat, de számolni lehetett az ausztrálokkal is, akiket a többszörös amerikai bajnok, Chad Reed húzott a fülüknél fogva.
Chad Reed megmutatta a fiataloknak!
A pálya mellett a vasárnapi versenyeken moccanni nem lehetett, annyian érkeztek meg a helyszínre a környező országokból. Értelem szerűen a franciák voltak a legtöbben, de szép számmal képviseltették magukat a britek is. A hangulatra egyszóval nem lehetett panasz. Az akcióra sem! Már az első futam (MX1 vs. MX2) egy óriása meglepetéssel indult. Antonio Cairoli az első kanyarban földre került, magával rántva az USA és a britek MX2-es emberét. Az élen az ausztrál Chad Reed vitézkedett, akit az amerikai Dungey próbált megelőzni. Miközben ők egymással voltak elfoglalva az élen Cairoli esett egy még nagyobbat, neki véget ért ezzel a küzdelem, így Olaszország esélyei el is szálltak.
Alig heverte ki a népes nézősereg Cairoli búcsúját, jött az égi áldás, ami özönvíz formájában öltött testet. Ez némiképp átrendezte az erőviszonyokat is. Roczen a 250-es motorral feltámadt, és maga mögé utasította az addig második Dungey-t. Reed nem zavartatta magát az élen, pedig a verseny végére a 17 éves Roczen őt is kipécézte magának, de az előzésre már nem jutott idő. Az első felvonást Reed nyerte Ausztráliának Roczen, Dungey, és Searle előtt. A franciák Pourcel szemüvegcseréjének köszönhetően hátrányba kerültek, de az USA sem tudott nagyon ellépni, hiszen Baggett, a csapat második embere körhátrányban, a 17. helyen fejezte be a futamot.
A dobogó: 1. USA, 2. Franciaország, 3. Ausztrália
A második futamban az MX2-es és az Open kategória képviselői feszültek egymásnak. A hollandok üdvöskéje, Jeffrey Herlings jött ki a legjobban a rajtnál, akit a német Ken Roczen követett. Roczen egészen addig loholt a holland mögött, amíg egy kő szét nem zúzta a szemüvegét, így az ő esélyei elszálltak. Egyre hátrébb csúszott a mezőnyben: előbb Paulin, majd Villopoto is megelőzte. Szégyenkeznie nem kellett, hiszen az MX2-es kategóriát toronymagasan nyerte, és a kisebb hengerűrtartalmú motorjával a világ legjobbjait oktotta. A verseny végére Herlings és Paulin meccselt a győzelemért. A csatát végül a holland hármas fokozatban ragadt váltója döntötte el. Paulin megszerezte a franciák első győzelmét, és ezzel kilenc pontos előnnyel várhatták az utolsó futamot, mivel Villopoto csak harmadik, Baggett pedig újra tizenhetedik lett az amerikai csapatból.
A döntés tehát az utolsó összecsapásra maradt. A franciáknak óriási sanszuk volt, hogy hét év után letaszítsák az amerikaiakat a trónról, de pár körrel a start után minden álom szertefoszlott. Pourcel a harmadik helyről kiállni kényszerült egy hátsó defekt miatt, Paulin egyedül pedig kevés volt az üdvösséghez. Villopoto és Dungey klasszisukat igazolva kettős győzelmet szereztek a Team USA-nek, így a mínuszolások után megnyugtatónak mondható tizenhárom pontos előnnyel nyerte zsinórban a hetedik, összességében a huszonkettedik csapat-világbajnokságát az Egyesült Államok. A dobogó második fokára a csalódott franciák állhattak fel immáron nyolcadszor, a bronzéremnek pedig Ausztrália örülhetett. Nekik ez volt az első érmük a Nemzetek Krossza történetében.
Nem ez volt az USA legfényesebb győzelme és a csapata sem fogja megkapni a Dream Team státuszt, de hozták a kötelezőt, nem remegett meg a kezük döntő pillanatban, ezért mindenképpen elismerés jár nekik. A franciák sajnálhatják a elmulasztott lehetőséget, egyelőre ők örök másodiknak tűnnek, az ausztrálok pedig - Reeddel talán utoljára - történelmet írtak. Ken Roczen motorozása lenyűgöző volt a 250-es gépen, csak ő tudta a kiskategória képviselői közül felvenni a versenyt a nagyobb és erősebb motorokkal, Reed diadala pedig jubileumi volt, hiszen a veterán legutóbb a 2001-es belga rendezésű csapatvébén látta meg eddig először és utoljára elsőnek a kockás zászlót. USA tehát a csapat-világbajnok, most egy évig főhet a többi nemzet képviselőinek a feje, hogy 2012-ben hogyan tudnák legyőzni a lommeli homoktengerben a motokrosszt egyértelműen kisajátító jenkiket.
A végeredmény:
1. USA 26 pont
2. Franciaország 39 pont
3. Ausztrália 44 pont
4. Nagy-Britannia 46 pont
5. Belgium 54 pont
