MX Legendák: Roger De Coster

Roger De Costert különösen tisztelik Amerikában. Az egyetemes motokrossz első igazi ikonjáról van szó: ötszörös világbajnok az 500 köbcentis géposztályban ('71-'73; '75, '76), hatszoros győztese a legrangosabb motokrossz-versenynek, a Nemzetek Krosszának ('69, '72, '73, '76, '77, '79), és ő az első olyan motoros, aki az Atlanti-óceán mindkét partján letette a névjegyét. Aktív versenyzői karrierjét követően sem szakadt el a sporttól, először a Honda, majd 1996-tól a Suzuki amerikai csapatát igazgatta, olyan nagy sztárok kerültek ki a kezei közül, mint David Bailey, Rick Johnson, Jeff Stanton, Jeremy McGrath, Greg Albertyn, Travis Pastrana, vagy Ricky Carmichael (tulajdonképpen az amerikai krossz újkori hősei).

Minden motoros, aki valaha együtt dolgozott vele csak szuperlatívuszokban beszélt a Mesterről, mindezek mellett talán egyik legnagyobb sikere, hogy meg tudta szelídíteni James Stewartot ősszel a Nemzetek Krosszán, ugyanis belga származása ellenére 1981 óta ő az amerikai válogatott szövetségi kapitánya, valamennyi (szám szerint 17) amerikai győzelemből kivette a részét. Ő az Mx of Nations élő történelme, 23 sikerével.

62 évesen még mindig az élvonalban van, de a külsejét elnézve kevesen tudnák megmondani, hogy hány éves valójában. Az örök fiatal De Costerral a Motocross Action magazin riportere készítette az alábbi interjút.

Hogyan került kapcsolatba a motorokkal és a versenyzéssel?
A második világháború utolsó évében születtem. Az apám motoros futár volt a háború alatt, rengeteg történetet mesélt nekem. Talán ezért fordultam én is a motorok felé. 11 lehettem, mikor elkezdtem dolgozni egy motoros boltban, majd a nehezen összespórolt pénzemen vettem egy kis versenymotort 16 évesen. Semmit nem tudtam akkor még a versenyzésről, a versenyekről. Az első három viadalt nem tudtam befejezni, mert nem fordítottam kellő figyelmet a szervizelésre. Aztán egy cégnél kötöttem ki, ami CZ-ket és Jawa-kat importált. Tulajdonképpen a cég szóvivője lettem, elküldtek pár GP-re, és aztán a Jawa támogatást ajánlott. Valahogy így kezdődött.

Karrierje során rengeteg motorral volt dolga. Mégis melyik az, ami a legközelebb áll a szívéhez?
A legjobb motor, amivel valaha is dolgom volt, az a ’72-es CZ 372 volt: könnyű volt, gyors és mozgékony. Ez volt az az év, amikor még nem volt súlyhatár a versenyeken. Nagyon könnyű motor volt.

Önről köztudott, hogy rengeteg országban megfordult aktív versenyző korában. Miért választotta mégis Amerikát?
Ez így van. Mindig azon voltam, hogy nagyobbá tegyem szeretett sportomat. Amikor versenyeztem ugyan olyan keményen húztam a gázt a világbajnokságon, Amerikában, majd Ausztráliában, vagy mikor Görögországban tanítottam. Több országban versenyeztem, mint bármely mai korsszos.

1966-ot írhattunk, amikor egy Edison Dye nevű pasas odajött hozzám egy versenyen. Vicces volt, mert úgy nézett ki mint egy művész, pedig egy amerikai üzletember volt. Egy nagy bundát viselt egy motokrossz versenyen (nevet). Egy pár európai srácot keresett egy amerikai turnéra, hogy népszerűsítsük a sportot. Azonnal ugrottam a lehetőségre.

A háború után Amerika egyszer csak erős, és nagy ország lett. Az amerikai mozikban nagy Cadillac-ekkel közlekedtek, minden házban volt egy úszómedence. Egy gyerekkori álmom vált ezzel valóra. Soha nem gondoltam, hogy valaha is beteljesedik.

1967-ben voltam itt először. New York hatalmas benyomást tett rám, a rengeteg neontól káprázott a szemem, de legalább annyira vicces volt, mint csodálatos: részeg emberek hevertek az utcán, a rendőrök rágógumit rágtak, és a gumibotjaikkal játszadoztak. Ilyet korábban soha nem láttam Európában. Ami igazán lenyűgözött az a méretek és az utak voltak.

Az amerikai rajongók nagyon barátságosak voltak. Sok ember házi készítésű süteménnyel kínált minket. Kansasben hatalmas steak-keket és kukoricát ettünk, ami azért vicces, mert korábban azt hittem, hogy a kukoricát a jószágoknak termesztik. Még ma is nagyon szeretem.

A világ legjobbjai ellen versenyzett. Ki vagy kik voltak a legkeményebb ellenfelei?
Heikki Mikkola Európában, Bob Hannah Amerikában. Mindkét motoros nagyon felkészült versenyző volt, az egyetlen különbség az volt köztük, hogy Hannah jóval többet beszélt (tipikus amerikai)..

Versenyzői karrierje után azonnal lecsapott Önre a Honda. Mennyiben jelent más kihívást Önnek a csapatvezetői állás?
Nagyon szerettem a csapatvezetői állást a Hondánál. Az első hat vagy hét év nagy szabadságban telt, szabad kezet kaptam a gyártól, mindent kipróbálhattam, amit szerettem volna. Most kevesebb szabadidőm van, mivel a pénz hatalmas terhet ró rám. Ha dollár milliókat költesz el egy évben, akkor eredményt várnak tőled.

A mai motorok nagyon komplikáltak lettek. Korábban elég volt egy mérnök egy motorhoz, a mai négyütemű gépeket három szerelő készíti fel a futamokra. Csapatvezetőként az is a feladatom, hogy ezeket az embereket összehangoljam.

Meddig kíván a "mókuskerékben" maradni?
Úgy tervezem, hogy még két-három évig biztosan maradok a jelenlegi posztomon, aztán nyugdíjba vonulok. A kisebbik fiam kiváló teniszjátékos, és szeretném egy kicsit többet látni őt játék közben, mielőtt túl öreg lennék.

Mégis mivel tölti legszívesebben a kevés szabadidejét?
Szabadidőmben legszívesebben régi motorok bütykölésével töltöm, a vezetésük már nem érdekel. Az 1972-es CZ nagyszerű motor volt a maga idejében, de manapság veszedelmes lenne vele közlekedni.

Ön az egyik legtehetségesebb (Carmichael) krosszos főnöke. Kit tart a sportág Legnagyobbjának?
Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy ki volt a valaha élt legnagyobb. Lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, mert az idők változnak. Ha 20 éves lennék, akkor ott lennék a legjobbak között, de ha Carmichael az én generációmba születik, akkor csak egyike lenne a legjobbaknak.

Bajnoknak lenni, csak elhatározás kérdése: ha öt mérföldet motorozol naponta, akkor megcsinálhatod, ha nem elég, akkor hatot mész. Így dolgoznak a bajnokok. Ricky Carmichael nem hagyja, hogy más elvonja a figyelmét. Alszik, edz, versenyez, és nem hagyja, hogy a pénz elvegye az eszét.

Ön szerint mikor volt könnyebb profinak lenni? A motokrossz hajnalán, amikor még Ön is versenyzett, vagy manapság?
Manapság könnyebb a profik élete, mint az én koromban. Nekik már nem kell letisztítaniuk a saját motorjukat, ha két milliméterrel magasabb ülést akarnak, akkor megkapják. Ha módosítatni akarják a szemüvegüket, akkor módosítják nekik. Ez így van rendjén, de ha nem hoznak eredményt, akkor nincs bocsánat! Az emberek látják, hogy valaki jó vagy rossz.

De a technika is sokat változott. Az én generációmban a CZ a technikás pályákon érezte jól magát, a Suzukit pedig a gyorsabb vonalvezetésű pályákon lehetett kimotorozni. Manapság, csak milliméterekben tér el egymástól az öt gyártó motorja, nagyobb szerepe van ezért a motorosnak. Tehát, ha valaki a legjobb, akkor bármelyik pályán neki kell a leggyorsabbnak lennie.

Végezetül egy villámkérdés: Európa, vagy Amerika?
Az Államok a legerősebb ország a Földön, nem vitás – már ami a motorsportot illeti. Több itt a lehetőség mint Európában, ezért aztán az itteni motorosok is jobbak. Nem azt mondom, hogy az európaiak rosszak lennének, csak azt, hogy az amerikaiak jobbak. Egyszerűen a motokrossz jobban passzol az ő mentalitásukhoz.