Yamaha R-Kupa II. forduló

Szöveg: doki Tesztpilóta: doki Fotók: balusk8, FullFrame

„Lehet majd még tesztelni az R1-et”. Ezt mondták a yamahások, mi pedig elkezdtünk hinni, és reménykedni, és a hívés és reménykedés telefoncsörgéssé köpülte a várakozást: János volt az, a budaörsi központból, hogy lehetne menni R1-ben az R-szériás kupán. Akarok? Akarok! Az onnantól számított 4 hetet edzéssel akartam tölteni, amiből annyi lett, hogy csináltam 100 fekvőtámaszt. Négy hét alatt, összesen százat. Utólag látom, hogy ez nem volt elég.

Nem volt véletlen ez a fitnesz dolog, nem csak egészségmegőrzési szempontok vezéreltek, hanem az is, hogy én nem tudok négy körnél többet egyhuzamban gyorsan menni. Alkarproblémáim vannak, azt mondják alkati kérdés. A GP-ben is sokan panaszkodnak rá, compartment szindróma, ez a neve, korábban írtunk róla már – megműttetni mondjuk nem fogom, ennyire nem kenyerem ez az egész hóka-móka. Szóval az edzés elmaradt. Egyszer nekigyürkőztem, száz fekvőtámasz, ennyi volt összesen a négy hét erőnléti programja. A verseny előtti este már éreztem, hogy ezt ugyanúgy elkúrtam, mint Feri anno. Sok munkája neki sincs azóta.

Szóval április 24, a pénteki napra jutott minden. Egy elegáns fél órás késést terveztem a megbeszélthez képest, amiből végül két és fél órás lett. Hirtlingék, a szervezők nem voltak idegesek, de legalábbis jól palástolták – a nevezés még nem zárult le, úgyhogy ment minden, ahogy kell. Papírokat aláírogatni, a zsurnaliszták kedvenc része, hogy igen, kifizetem, ha összetöröm, majd gépátvétel (itt elkezdték magyarázni, hogy mit hogy kéne biztosítani a motoron, csak a végén sikerült a tudtukra adni, hogy ez nem az én motorom, úgyhogy nekem aztán mondhatják), vissza a boxba.

Gumimelegítők mehetnek? Mehetnek!... illetve pillanat, lecsekkolnám a guminyomást. Ugyan már, megcsinálták a szervizesek reggel, mondják. Pont jókor jut eszembe a Ducati Streetfighter tesztes sztori, ahol a mérnökök szintén faszántosan beállították a guminyomást, aminek csupán annyi eredménye lett, hogy a motorok 50%-a életük első napján totálkárra tört. Mondjuk azt, hogy itt hellyel-közzel azért stimmeltek a dolgok, oké, gumimelegítő fel.

A boxban családias hangulat, a négy Fiat-Yamaha fényezéses motorra azért mindenki sandán néz. Tisztában vannak vele, hogy az ott a csókos sarok, ott vannak a piócák, akik nyíltan szívják a vért a Yamaha testén. Két R1 és két R6, amit ilyenkor a sajtó rendelkezésére bocsát a budaörsi góré, a másik R1-en Borsay Szabi, a hatszázasokon Hajósi Norbert (a Superbike főszerkesztője) és Hényel Ágoston ment.

Kérésemre visszaállították a futóművet a standard értékekre, de itt már emlékeztek rám, hogy én voltam a kövér, akinek nem volt jó az amúgy mindenki másnak tetsző futómű. Igen, én, keményítsük vissza standardra.

Brutálisan gyorsul az R-kupa mezőnye, erre számítottam, illetve látni láttam is már tavaly, ahol az átlagtempó ilyen 10 másodperc körülit javult az év végére. Azzal is számoltam, hogy még az idei első versenyhez képest is jobb formában lesz mindenki, így a hivatalos teszten ment 2:03 közepi időm az R1-el a középmezőnybe (sem) lesz elég. Kicsit próbáltam felszívni magam, nem akartam én lenni a tápos gyerek, akit megetetnek, megmotoroztatnak, és aztán aki a végén még böfög kettőt, egyszer azt hogy köszi, utána azt hogy helló, és hazamegy. Küzdeni akartam.

Az első időmérőn épp a #14-es Cszászár Nándort kezdtem el követni, de tényleg tök véletlenül. A későbbiekben Ő nyerte meg a versenyt egyébként, a yamahások elég jól ismerik, tavaly is ment már. Na, Ő nem viccelt a téli felkészüléssel, a négyhavi erőnléti programja nem száz fekvőben merült ki, amit jól mutat, hogy valami több mint 20 kilót leadott október óta. Ezeket szerencsére utólag tudtam meg, mert ha ezt az elején elmondják, és tudom, hogy olyan emberek ellen kell mennem, akiknek még a krisztusi korban is ennyi akaraterejük van, akkor konzervnyitóval lukat vágtam volna a célegyenes betonján, és belecsúsztattam volna magam.

Szóval Nándor mögött kezdtem meg a kifutó köröket, már akkor láttam, hogy kanyarsebességben is kigyorsításokon verve vagyok. Utóbbihoz hozzájárul a széria áttét, és az is, amit most már, hogy újra teszteltük az R1-et, és hogy mentünk a GSX-R 1000-el, tudunk, hogy gyengébb a 2009-es modell, mint a tavalyi, vagy mint a konkurencia. Egyébként Császár nagyon jól motorozik, de nem csak jól, hanem szépen is, precízen, folyékonyan. Sajnos a többiekről azért nem tudok mondani semmit, mert őket nem láttam menni, meg a #14-es tényleg megfogott azzal, hogy rögtön az elején, már az első körökben stabil tempót tudott menni. Számítottam rá – különösen azután, hogy tudtam, az első versenyt is Ő nyerte meg-, hogy a mai napnak is Ő lesz a főszereplője.

Az első időmérőt ennek ellenére én nyertem meg. Elegáns lenne, ha azt mondanám, lazán mentem, vagy csuklóból pöktem ki magamból a 2:01 közepét, de nem így volt. Az első három körben ötször jártam meg lélekben a gazdasági totálkár és az ambulancia közötti ingoványt, de végül némi szerencsével mindig sikerült megfogni. Nem meglepő, Császár követett a tabellán, másfél másodperces előnyöm nem nyugtatott meg, tudtam, hogy lesz válasz.

Közben rájöttem, hogy az új R1 futóműve korántsem annyira ingatag, meg becsuklós, mint ahogy az a hivatalos teszten tűnt. Visszatekergették ugye a gyári értékekre, ami az én súlyommal sokkal jobban működött. Az első tíz kör után odamentem a szerelő sráchoz, az arcomba húzott, fél fejemet kitakaró napszemüveggel próbáltam leplezni azt, hogy amit most fogok kérni, arról se tapasztalati, se elméleti, se hitbéli meggyőződésem nincs: elöl plusz két fordulat rugóelőfeszítés, plusz három klikk a nyomó fokozati csillapításon, hátul plusz egy fordulat rugóelőfeszítés, plusz két klikk a nyomó oldalon. Stabilabb lett egyébként a motor, pedig lehetett volna sokkal rosszabb is – szerencsére beláttam, hogy az első sikeres próbálkozás után statisztikailag is nagyobb az esély arra, hogy bemegyek valami olyan beállítási erdőbe, amiből később kitalálni nem tudok, úgyhogy tovább nem tekergettük a csavarokat.

Ja, a karom ekkor már bedurrant, magnézium tabletta be (ennek ilyenkor már semmi fiziológiai hatása nincs, de a léleknek jó), izomlazító kenés csapó egy. A boxban Berán Gabi pumpol cigivel: „ajh, nem kérek, tudod Berán, ez sport”. Persze húsz másodperc múlva egyebassza alapon már ott lóg a számból a dohány, a kezemen ez már nem ronthat, márpedig a verseny legjobb esetben is tuti azon fog elúszni, nem a tüdőmön.

Míg lazítunk, lemegy az R6 második időmérő. Gyurkesz elejét veszi mindenféle izgalomnak, és pár kör alatt ronggyá veri a mezőnyt. Aki látta az idei első versenyt, az már tudta, hogy igen, a Vincze György nevű srác fog majd kilométernyi előnnyel nyerni a 10 kör után – ez egyébként így is lett. A hatszázasok mezőnye hihetetlen gyors idénre, 2:03-on belül már egy tucatnyian mennek, Gyuri 2:01 elejével lett pólos.

Nyit a boxutca az R1 második időmérőjére. A fáradtságtól félkábultan kóválygok a pályán, fogalmam sincs, hogyan tudnék ennél gyorsabban menni, pedig a saját 2:01-es kvalifikációs időm a saját szememben szomorúan hangzik. Három kört bírok, kiállok pihenni. Több izzadtság van a ruhámban, mint amennyit Lagzilajcsi a Dáridó duplaadása után kitermelt magából, de ehhez már hozzászoktam. Kis izomlazító a kézre, bizsergető vérbőség a karban, aztán az időmérő táblára nézve már az agyam is bizsereg, mert már nem is vagyok első. Cszászár Nándor és Tóth Levente is befogtak, utóbbi eshetett az első menésen, mert akkor egy kört teljesített csupán.

Ez azért így összességében elég motiváció volt arra, hogy újra kimenjek a pályára, és bár a gyors rundban a lehető legrosszabb helyen kolbászolt át előttem valaki az íven, 2:00,8-al visszaszedtem a P1-et. Boxba ki, hol a Berán? Gyere Berán, hoci a cigit, nem érdekel, ha az utolsó szál. Izomlazító csapó három, az egész boxban olyan menta illat van tőlem, mintha tiktakkal hányták volna körbe a falakat.

A beállításokhoz nyúlni nem merek, már így is klasszisokkal barátságosabb az R1, mint amilyen április elején volt a hivatalos teszten. Egyébként tényleg könnyedén lehet csúsztatni, ahhoz képest, hogy egy ezres, szóval a teljesítménybetegség ellenére is gyorsabban illene vele menni, mint a régi verzióval. A fékek még mindig beton kemények, a géposztály legjobbjai, lassan kimondhatjuk.

Elindul a 600-as verseny, ami elég időt hagy egy kis regenerációra. Gyurkesz megint lelövi a poént, már az első kör végén akkora fórral húz el a célegyenesben, hogy a többiek már rég lőtávolon kívül vannak. Hihetetlen a faszi, olyan gumikkal megy, amiket a németek kidobnak a kukába(!): „kein grip”. De nem csak ettől, vagyis attól, hogy ilyen körülmények között megy 2:01-et, hanem attól is király, hogy ezt a ritmust az egész verseny alatt tartani tudta.

A dobogós helyezések sorsáról a későbbiekben Pelyhe „Gyurma” György és Ali Gábor döntöttek; Gyurma a táv felénél került Gábor elé, és végül három másodperces előnyt tartva kaszálta be az ezüstöt.

Elkezdtünk beöltözni az R1 versenyére, izomlazító csapó sok, közben már Borsay is Ben-Gay mámorban úszik, cserébe megetet egy kis szőlőcukorral. Teljesen emberi reakcióidővel kapom el a rajtot, a periférián senkit nem látok, de pár méter múlva bebizonyosodik, hogy a széria áttétel nem tudja legyőzni a fizikát: a komplett első sor, és a második sor fele is elmegy mellettem. Nem igazán értettem, hogy mi van, csak ültem az R1-en, mint akinek a hét is páros szám, csodálkoztam, de nem volt mit tenni: a következő kör az előzésekről szólt, ami kicsit kizökkentett a ritmusból, de a következő fordulóban már szabad volt a terep. Tóth Levente és Császár Nándor ekkor már persze az Óperencián is túl voltak, ha itt takarékra kapcsolok, lehet, most lenne egy harmadik helyem, de inkább jött a B terv: felkapaszkodás, jó köridő, aztán energetikailag és alkarilag lesz ami lesz alapon fejezem be a versenyt.

2:00, majd 1:59,8-as körök, és megérkezem Császárékra. Ekkor Tóth vezeti a bolyt, gondoltam elvonatozom mögöttük, majd a végén dobbantok. Ez a kijelentésem így utólag (ismerve Nándor később futott idejeit), szánalmasabb, minthogy egyszerűen azt mondjam rá, hogy vicces. Ebben a traktusban kiderül, hogy Császár nem csak gyors, de taktikus is: az első négy-öt körben követte ellenfelét, majd Ő ténylegesen dobbantott, és ott hagyott minket.

Az alkarom itt mondta azt, hogy no more please, és innentől kezdve körönként 2-3 másodpercet lassultam. Mint egy bőrruhába csomagolt korai magömlés, úgy vezettem az R1-et, aki már a táv felénél (mit felénél, negyedénél!) kiadta magából, amit betárazott. Leszakadtam Tóthról is (aki szintén a maga konstans tempóját tudta hozni 10 körön keresztül), de a végén a harmadik helyezett Kocsis Zoltán is elment mellettem, méghozzá elég könnyedén.

Innen is gratulálok mindenkinek, aki indult a versenyen, de különösen Császárnak, aki az amatőr kupában piszok erősnek mondható 1:59,3-as legjobb köridővel, megkérdőjelezhetetlenül verte meg a mezőnyt.

Külön köszönet a Yamaha Hungáriának, hogy biztosította számomra a motort. A nap végén derült ki, hogy közben valaki véletlenül elvitte a slusszkulcsomat az asztalról, úgyhogy ha valaki esetleg megtalálta volna otthon, attól kérném szépen vissza (írjon emailt nekünk).

A nap végén levontuk a tanulságokat: az itthoni amatőr mezőny mérges ütemben fejlődik, az én kondim pedig a nyugdíjas klubba predesztinálja a későbbi motorozásomat.